A túrázás, az extrém kihívások teljesítése katona szemmel - Paksi Sándor interjú ^Kiemelt

Hogyan kezdted az extrém kihívások teljesítését? Milyen út vezetett a mostani 54-esig, milyen sport-, edzésmúltad van?

Már gyerekkoromban is szerettem sportolni. Édesapám gyakran mesélt sportversenyeiről, amit a Miskolci Vasutas Sport Club (MVSC) színeiben teljesített az atlétika  területén. Engem akkoriban inkább a labdarúgás érdekelt, és szívesen játszottam az iskolai csapatban és az akkori lakóhelyem és környéki (Ónod, Muhi) nagypályás ifjúsági csapatokban. A labdakergetésben azonban nem voltam a legügyesebb, de a futás elég jól ment. Amikor 13 éves lettem, hirtelen elég sokat nőttem, és a csontozatom ezt nehezen tolerálta. Állandóan fájt a hátam és eléggé lomha voltam a focihoz (180 cm, 57 kg). Egyértelmű volt, hogy erősítenem kell, és ekkor már lejártam a helyi bányatóra úszni, és elkezdtem a saját testsúlyos erősítő edzéseket is. Az általános iskolai testnevelőm javaslatára (Cservenyák Tamás) elkezdtem atletizálni a Diósgyőri Atlétikai Klubban (DIAC), ahol Kispál János keze alatt megtanultam a pályaatlétika alapjait. Ebben az időben tapasztaltam meg a versenyzés érzését, ugyanis jó pár városi, és megyei szintű versenyen é Diákolimpián indultam főként 400 és 800 méteres távokon. Őszintén szólva eléggé izgultam ezeken a versenyeken, és miután már-már kötelező volt indulnom annyira nem szerettem meg, ami miatt edzésekre sem szívesen jártam egy idő után.

A középiskolát az egri Lenkey János Honvéd Gimnázium és Kollégiumban („Katkó”) kezdtem, így a DIAC-tól elköszöntem. A katonai testnevelés órákon is volt futás bőven, és újra diák és területi versenyeken találtam magam. Első versenyem egy egri iskolák közötti városi verseny volt, ahol a kedvenc testnevelő tanárom Kovács Gáza (Géza bácsi) életemben először 1500 méteren indított. Mondtam neki, hogy nem nagyon futottam még ennyit, főleg versenyen, mire ő azt mondta:

„Nem baj, ha nem bírod 2 kör után megállhatsz, de jó lenne ha megfutnád”!

Úgy is lett. Mivel volt több mint 100 méter előnyöm 800 méter után, nem álltam ki és megnyertem a versenyt! Bár a pályaversenyzést nem sikerült megszeretnem, azért elkezdtem a „Katkó”-s edzésekre is lejárni. Az egri szellemiség azonban teljesen más volt. Főként azért mert akkoribban létezett a középiskolák közötti „Hadijáték” elnevezésű megmérettetés, ami térkép alapján történő tájékozódás terepen, csapatban, az ellenőrzőpontokon pedig különböző feladatok megoldásával. Ilyenek voltak a lövészet, gyakorló kézigránát dobás, katonai sátorépítés vagy a szellemi totó.

A csapatba maximum 7 fő kerülhetett be, ami iskolán belül komoly presztízst jelentett. Valójában ezeken a megmérettetéseken szerettem meg terepfutást feladatokkal kombinálva. 2000 és 2003 között több alkalommal is csapattag lehettem, és végül az utolsó országos versenyt végzős gimnazistaként sikerült meg is nyernünk.

Ezután a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen (ZMNE) folytattam a tanulmányaimat a Kossuth Lajos Hadtudományi karon. Kezdetben csak a kötelező katonai testnevelésen vettem részt. Mivel elég jól beosztották az időnket, nem igazán sportoltam ezen kívül. Az általános katonai kiképzéssel foglalkozó Katonai Alapozó és Továbbképző Intézet megszervezte a „Harcos” fantázia nevű túlélő jellegű teljesítménytúrát. Mivel elég jól motiválták az állományt elég népszerű, de kemény kihívásnak ígérkezett.

Gyakorló ruházatban, az egész verseny alatt minimum 15 kg-os hátizsákkal, 4 fős csapatokban lehetett teljesíteni a 60-80 km közötti próbát a Pilis-hegységben. Már a rajtsorrend kialakítása is erőpróbával kezdődött. A 4 fős csapatnak kötéllel összekötve kellet 3200 métert futni a teljes felszereléssel, majd egyenként húzódzkodni hátizsákkal, ezután négyzetet formálva egymás hátára tett lábbal egyszerre fekvőtámaszt nyomni, végül pedig egy farönk ölbe vételével felülésezni.

A legjobban teljesítő csapat indulhatott legelőször, majd a többiek 5 percenként kezdhették el a menetet. Természetesen a másnapi célidőpont mindenki számára egységes volt akár 2 órás hátrányból is. A próbát teljesítő teljes csapatokat értékelték, akik egy felvarrót is kaptak, amit büszkén viselhettek. Sajnos három próbálkozásból egyszer sem sikerült teljes csapattal beérkeznünk szintidőre, de minden részvétel jó tapasztalatnak bizonyult bajtársiasságból és persze állóképességből egyaránt. Utána napokig nehezen járt mindenki a szerzett sebektől.

A végzést követően (2007) Pápára kerültem, légiforgalmi irányító beosztásba. Abban az időben egyáltalán nem sportoltam rendszeresen, ami így plusz kilókat eredményezett. A laktanyai focimeccsekre azonban szerettem járni, ami hamar 2007 telén egy makacs térdsérüléshez vezetett. Elkezdtem aggódni, hogy a soron következő testnevelés felmérés 3200 méterét hogyan fogom teljesíteni. A kényszerpihenő után 2008 tavaszán szépen lassan elkezdtem kocogni és a térdem javult. A felmérést sikerült egy 12 perces idővel abszolválni, amire Bíró András az akkori testnevelő tiszt felfigyelt, és onnantól kezdve rendszeresen hívott MH szervezésű versenyekre (mezeifutó, járőrbajnokság). Neki köszönhetem , hogy szélesebb körben megismertem a Magyar Honvédség katona sportolóit (többek között Vass Tibor őrnagyot), akik rendkívüli módon motiváltak. 

2008 még azért fontos év, mivel ebben az évben változott meg a futáshoz való hozzáállásom is. Mivel a szervezetem elég jól tolerálta az egyenletes teljesítményt, így elkezdtem elérhető, de előre mutató célokat kitűzni magam elé. Például jussak el odáig, hogy folyamatosan futok egy órán keresztül. Addig az évig életemben egyszer futottam 10 km-t, általában a 3200 m mindig elég volt. Váltásos munkarendben dolgoztam akkoriban légiforgalmi irányítóként a pápai toronyban (24/72) és jutott időm az edzésre is. A pápai Várkertben, és a Bázisrepülőtér gurulóútjain szorgosan gyűjtöttem a kilométereket, ahol beton, az aszfalt, a napsütés, szél és gyakran az eső elég jól megedzett. Rövid időn belül elértem, hogy tudjak futni folyamatosan egy órát, majd kettőt is. Szépen lassan megismertem a testem, hogy mikor mennyi folyadékra és frissítőre van szükségem. Ez alapvetően önbizalmat adott arra, hogy fokozatosan emeljem a távokat, hiszen ez nem úgy működik, hogy valaki hirtelen tud sokat futni. El kell határozni, hogy belekezdesz és ki kell tartani, valójában fel kell építeni magát az embernek. Persze folyamatosan olvastam edzéstanácsokat, de a saját tapasztalat épült be igazán. 

Bíró András javaslatára elindultam a 2008. szeptember elején rendezendő Nike Félmaratonon Budapesten. Hőségriadó volt 40 fok árnyékban. Életemben először teljesítettem a távot 1 óra 58 perc alatt. Ennek akkor nagyon örültem és nem is hagytam abba  a felkészülést. Egy év múlva már 1 óra 34 perces félmaratont teljesítettem ugyanitt. Közben részt vettem az akkor még megrendezett „Okucani-Taszár váltó emlékfutáson”, ahol 2 nap alatt már egy maratoni távot is tudtam teljesíteni (1. nap 16 km, 2. nap 26 km). Ez persze megadta a következő célt 2009-re: Budapest Maraton! Látva az ottani futók hozzáállását és teljesítményét (Pl. Kolonics Tamás, Chmelik Ernő) komoly motivációt éreztem magamban.

A maratoni felkészülés jegyében igyekeztem nyújtani az edzések időtartamát, és amikor Bíró Andris felhívta a figyelmemet egy bizonyos „54-es Kihívás” téli túlélő versenyre (2x27 km csapatban, felszereléssel) úgy éreztem éreztem ideje újra belevágni egy kis extrém vállalkozásba. Sajnos 3 fős csapatunkból az egyik csapattárs sérülés miatt feladta a bakonyi kihívást, de ketten célba értünk Tóbiás Sándor kollégámmal. Kicsit irigykedve néztük a dobogós másik pápai csapatot, de nem voltunk elégedetlenek, mert bő 10 óra alatt azért mi is beértünk.

Mondták, hogy ne aggódjunk, mert a nyári Kihíváson lehet javítani…csak ott a táv 2x54 km lesz! Na itt már igazán belelkesültem, mivel ez tényleg nagy előre lépés lenne.

Egy augusztusi délutánon vágtunk neki a 2009-es nyári Kihívásnak a Pápa melletti Gannáról a Balaton déli partján lévő Pusztaszemes felé Gál Tamás és Hegedűs Mátyás csapattársaimmal. A tájékozódást Matyi intézte, mivel a Bakony nagyjából a fejében volt. Elég komoly gyalogtempót tartottunk (kb 7 km/h) és itt vezettük be a „pici-koci” kifejezést a lejtőkön főleg…Viszont nagyon elbaltáztam zokni választást és örökre megtanultam, hogy minimum egy számmal nagyobb bakancsot kell viselni. 5 km megtétele után konkrétan mindkét sarkamról lejött a bőr, és nagyon komolyan kételkedtem, hogy lehet fel kell adnom a kihívást, amire fél évet készültünk.

Mivel korábban sem szálltam ki a „Harcos” versenyeken sem, úgy gondoltam összeszorítom a fogam. Egész végig komoly fájdalmakkal mentem, és csak arra gondoltam milyen sok van még hátra… Fél távnál a Kab-hegyen volt egy kötelező 4 órás pihenő, ahol bekötöttem az addigra már vérző sebeket. Tovább kellet mennünk, hiszen 2. helyen álltunk és pusztán a fájdalom miatt nem adhattam fel… Ahogy a Tihanyi-félszigethez értünk, tudtam hogy meg lehet csinálni, főleg, hogy már láttuk a Kőrös –hegyi völgyhidat, ami az átkompozás után is nagyon nehezen közeledett.

Itt már közel 100 km-t teljesítettünk, 24 órája úton voltunk, iszonyatosan fájt a lábam, és nagyon készen voltam minden téren.

Az sem segített, hogy újra besötétedett, és már le is maradtam a többiektől…szinte befordultam az árokba. Amikor végre beértünk és meglett a 2. hely nagyon megkönnyebbültem, de mindenem fájt. Egy tornateremben pihentünk másnap reggelig, és komoly kihívás volt a WC-ig is eljutni. De végre sikerült teljes csapattal eredményesen megcsinálni egy komoly kihívást. Az első helyen a Kolonics Tamásék csapata végzett, ahogy a korábbi télin is, és büszkeség volt mellettük állni a dobogón. Annyi még hozzá tartozik, hogy innentől kezdve 3 hétig semmilyen zárt lábbelit nem tudtam felvenni. Engedélyt kaptam, hogy papucsban lássam el a szolgálatot...

Mivel nem volt túl sok irányító akkoriban sem, jobb volt mint a betegszabadság az elöljáróim szerint. Ehhez a kihíváshoz lezárásként még hozzá tartozik, hogy a 3 hetes cipőmentes időszakomat az egyik kollégám katonai esküvője szakította meg, ahol díszelegnem kellett a keménytalpú köznapi cipőben, ami annyira nem használt azért. Ezt követően soha nem volt ehhez hasonló sérülésem bakancs miatt.

2009 őszén meglett a maratonfutás is éppen 4 órán belül. Annyira jól éreztem az elejét, hogy 28 kilométerig beszélgettem egy külföldi futóval, és semmit sem frissítettem. Ez az utolsó 6 kilométerre annyira visszaütött, hogy már csak vánszorogtam. teljesen elfogytam, és mintha két kardot szúrtak volna keresztbe a hátamba…A hazafelé úton be is lázasodtam, és nem éreztem úgy, hogy újra ilyet kellene csinálnom.

Az 54-es Kihívásokon azonban rendszeresen részt vettem. A nyári versenyt 2010-ben és 2013-ban is sikerült megnyernünk. 2011-ben egyéniben is megpróbálkoztam, ahol mindössze 2 perccel szorultam a második helyre. Itt nagyon sokat fejlődtem a tájékozódás terén. A téli versenyeken is összejött 2 dobogó, szóval nagyon megszerettem ezt a rendezvényt.

2011-ben Vass Tibor őrnagyúrral (a 3. ember Dörgönye Norbert ) volt szerencsém részt venni Viskov-ban ( Csehországban ) a „Summer Survival” elnevezésű 5 napos nemzetközi túlélő versenyen, ami külön beszámolót érne. Az ottani feladatok és tapasztalatok a mai napig visszaköszönnek az 54-es Kihívás versenyeken, legyen az vízi átkelés szikla mászás vagy egyéb ügyességi feladatok. Nagyon sokat tanultam itt is Tibitől.

Minél kevesebb felszereléssel, a lehető legjobban kihasználva a terep adottságait, hogyan jussunk el minél gyorsabban A pontból B pontba, valamint megváltozott az időjáráshoz való viszonyulásom is. Innentől kezdve az esőt például nem tartom kizáró oknak, ha éppen edzeni szeretnék.

Bíró Andrásnak köszönhetően részt vehettem a belgiumi Braschatban és Brugge-ben egy olyan akadályfutó versenyeken, amik később a hazai katonai túlélő futás (Military Sirvival Run) alapját jelentette. Ezek jellemzően 10-13 km hosszú erdei, mocsaras város terepeken  35-40 főként mesterséges (kötelek) és természetes akadályokból álló pályák voltak. A versenyek komoly erőpróbát jelentettek fizikailag a rövidnek tűnő táv ellenére, hiszen felsőtestet is rendesen igénybe vette. Itt jöttem rá, hogy a futás önmagában nem elég és komolyabb hangsúlyt kell fektetnem az erőedzésekre is, hiszen a vállam eléggé meggyengült, és a fogásom sem volt az igazi. Rájöttem, hogy a testsúlyos funkcionális edzések a legjobbak erre.

A maratonfutásra 2015-ben találtam rá ismét. Sógorom, Elek Ádám szervezésében megrendezésre került az „Erdőkövesd Challenge” elnevezésű 50 km-s terpfutás az északi-hevesi lenyűgöző Vajdavár vidéken. A 40 fokos melegben 6 óra 18 perc alatt egyedüli célba érkezőként nyertem meg ezt a rendezvényt. Innentől kezdve 2023-ig összesen 44 alkalommal futottam legalább maratoni távot valamilyen rendezvényen vagy edzés képpen, amiket okos eszközzel rögzítettem. A teljesség igénye nélkül ezeket a Mátrabércen, Sárvári 6 órás futáson, a Bakonyban, de 400 méteresen salakpályán és még futópadon is teljesítettem.

Néhány egyéb verseny, ami számomra mérföldkő és fontos volt, de a terjedelem miatt csak megemlítem: Balaton Szupermarton teljesítése egyéniben és csapatban (4 nap 196 km, 2018), Military Survival Run Pápa (2019, csapat 3. hely, egyéni 4. hely), 12 órás Országos bajnokság nyílt kategória (111 km, Veszprém 2021), Vérkör (70 km, 2020), Balaton átúszás 4x, orszgúti kerékpározásban a Bakony 200 (2023), de edzésként kb évi 8-10 100km+ távok

Igazából legalább 5 különálló kérdésem lenne az előzőekhez, de maradjunk az idei 54-esnél. Mesélnél az idei próbáról? Miben volt nehezebb, könnyebb, más mint az eddigiek?

Az idei 54-es kihívás előzetesen a korábbiakhoz képest jelentősen több ellenőrző pont miatt volt érdekes. Ezt különösen még az fokozta, hogy a kötelező 8 órás „holtidő”, amit 16.00 előtt kellett a kiírás szerint elkezdeni, elkerülhető, ha a csapat eddig az időpontig célba érkezik. A pontokat előre nem adták meg, csak a rajtolás után volt lehetőség bármilyen tervezésre már a menetidőből.

Tehát előzetesen a menetfelszerelés összeállításánál mérlegelni kellett, hogy elméletileg a légvonalban 18, a terepen kb 27 km-es táv 7-8 órán belül nagyon pontos navigációval és jó tempóval teljesíthető. Viszont ha a szintidő nem tartható, 8 óra eltöltéséhez a terepen szükséges extra felszerelés, plusz élelem és víz, amit ez esetben egész végig cipelni kellene.

A mi csapatunk inkább a kevesebb felszerelést választotta, bízva a 16.00 előtti beérkezésben. Ez azt jelentette, hogy nem volt nálunk semmilyen pihenéshez szükséges felszerelés (pl. hálózsák, Polifoam), kivéve 1-2 szemeteszsák, és hőtartó fólia, ami könnyű és kis helyet foglal. Szóval az időkényszer volt az egyik nehézség, a másik pedig az összpontosítás a navigáció során, hiszen a pontok tájfutó bólyák voltak, amiket Sportident chip-el kellett érinteni, és bizony nem zenéltek és kiabáltak messziről. Sokszor csak 2 méterről lehetett megtalálni őket. A korább versenyeken, ahol pontőrök voltak, jóval hamarabb meg lehetett találni a fények vagy a beszélgetés alapján. 

Tény, és be kell vallani, hogy az okoseszközök nyújtotta digitális segítség nagyban hozzájárult a pontos navigációhoz, és hogy a koordináták meg voltak adva. Az a véleményem, ha csak a tájfutó térkép és egy iránytű állt volna rendelkezésre, a verseny kicsit tovább tartott volna…

A tempó az tempó akkor is, ha van segítség. Hogyan készülsz fel a fokozott teljesítményre, hogyan edzel?

Ahogy korábban említettem, igyekszem folyamatosan formában tartani magam futással, kerékpározással és testsúlyos edzésekkel általában heti 5-6 alkalommal. Igyekszem ezeket minél változatosabb környezetben és intenzitással végezni, hogy ne legyen unalmas és megmaradjon a motiváció (terepen, dombozás, pálya-intervall, tempó, fokozó, crossfit). Amennyire tudom igyekszem bevonni a családot. Gyermekeim is gyakran csatlakoznak kerékpárral futó vagy kerékpáros edzésekre. Szerencsére már ők is képesek elég komoly távok megtételére. Nagyobbik lányommal (Nóra 17 éves) például már kétszer átúsztuk a Balatont és többször kerékpároztunk a Balaton-felvidéken 100 km fölötti távokat. A fiammal (Attila 13 éves) pedig már teljesítettünk együtt félmaratont 2 alkalommal is.

Az idei próba a korábbiakhoz képest sprintjellegű volt, a tájékozódásban is. A felkészülésben volt különbség a korábbiakhoz képest? 

Az idei próbára ez eddigiektől eltérő felkészülés nem volt. Igyekeztem fejbe is ráhangolódni, ami nagyon fontos ezeknél a kihívásoknál.

Mik voltak a legnagyobb élményeid, megéléseid, eredményeid az ilyen hosszú erőpróbákon?

Többször előfordult már velem, hogy kételkedtem magamban, hogy képes vagyok–e megcsinálni a kitűzött cél. Eléggé felkészültem-e, képes leszek teljesíteni ... hasonlók. Például a 12 órás futás alkalmával nem tudtam elképzelni, hogy 100 km-t letudok-e majd futni, hiszen addig 70 volt a maximum. És valamiért akkor már olyan könnyűnek éreztem mindent. Például simán képes voltam 110 km után még futni egy 5 perc 20 másodperces ezret, amit nem gondoltam volna még a maratoni táv környékén. Igazából én nem az érmeket tekintem a legnagyobb eredménynek, hanem amikor legyőzök magamban egy akadályt, átlépek egy szintet, vagy tovább lendülök a nehézségeken.

Említetted, hogy korábban több edzővel is dolgoztál. Mostanában van edződ, segítőd? A csoportos teljesítéshez hogyan készültök együtt?

Sajnos a középiskola óta nincs edzőm, és nem is csatlakoztam sportegyesülethez, mivel magamnak szabok kihívásokat. Valamiért, ha kötelező lenne, vagy más erőltetné úgy érzem nem motiválna eléggé. Fontos, hogy magamnak tűzzek ki célokat úgy érzem, így mindig várakozással tölt el. Legtöbbször egyedül edzek. A munkám miatt vagy korán reggel, vagy ebédidőben van lehetőség, amihez nem szívesen csatlakoznak így mások. A hosszabb távokra általában napkeltekor szoktam elindulni és a táv függvényében érkezek haza kb. ebédidőre. A hétköznapokon 11.30 és 13.00 között végzem az edzéseket, ami így megtöri az irodai munka monotonitását, és új lendületet visz a nap további részébe. Ezek inkább intenzívebb, de változatos futó vagy testsúlyos edzésekkel kombinált mozgásformák. Nyáron ugyebár ebben az időszakban van a legmelegebb, ami szintén nem vonzza a társakat. Pápán rendszeresen futva jártam a munkahelyre (kb. 10 km), amit kezdetben még furcsának tartottak, mert sokan megálltak mellettem, kocsival, hogy elvisznek, de később hozzászoktak. Viszont ebben sem nagyon találtam társra.

A csapattársakkal általában a kihívások előtt egyeztetünk, de mindenki egyénileg készül fel, mert a mai világban sajnos nehéz ezeket leegyeztetni.

SZélsőséges erőpróbákat teljesítesz, volt már komoly gondod a felszerelés miatt. Hogyan választasz, mik a legfontosabb szempontjaid?

Számomra fontos a minél könnyebb technikai jellegű öltözet. Futáshoz általában télen csak fagypont alatt veszek fel hosszú nadrágot, felülre maximum 2 réteggel, ami a mellkasnál szélálló. Korábban futottam teljesen esőálló kabátban, amire rájöttem, hogy teljesen fölösleges, mert nagyon aláizzadok, és ha el is áll az eső nem száradok meg. 

Mivel eléggé izzadós vagyok a sókristályok ellen bőrvédő krémet használok a hosszabb megmérettetéseknél, mivel ez elég sokáig megvéd a kidörzsölődés ellen. A lábat is előre bekrémezem, és a vékony futózokni, valamint az egy számmal nagyobb futócipó elég sokáig megóv a vízhólyagoktól. A hosszú távok során vízhatlan zsákból (általában 120 literes szemetesszák) többet is magammal viszek, mert jól jön az eső és a szél ellen, és a hátizsákot is megóvja, valamint olcsó és könnyű is. 

Hogyan táplálkozol, milyen módon tartod még magad jó erőben és egészségben? A mostani verseny előtt/alatt ezen változtattál-e valamit?

Alapvetően arra figyelek, hogy ne vigyek be több kalóriát, mint ami szükséges. Semmit sem zárok ki az étrendemből, de igyekszem betartani az arányokat. Például nem eszem napi szinten húst, de nem vagyok vegetáriánus sem. Inkább az arany középutat kedvelem.

A hétköznapokban 16.00-ig általában csak zabkását, gyümölcsöt, magvakat, müzli szeleteket eszek és figyelek a 3 liter folyadék (víz) bevitelére. Ebben az időszakban 2-3 presszó kávét is elfogyasztok.

A fő étkezésem tehát 16.00-20.00 közé tehető, amikor nagyjából a mediterrán étrendnek megfelelő összetételű ételeket eszek (zöldség, szárnyasok, hüvelyesek, sajt), hagyományos magyaros ételeket ritkábban. 

Ezzel van kellő energiám a nap első felében végzendő edzésekhez, mert nem terhelem le korán magam bőséges reggelivel, és ebéddel, ami sokak számára furcsa lehet. Az esti órákban már kerülöm az intenzív mozgást, hogy az alvásminőség jobb legyen.

Edzés közben (1 óránál rövidebbre nem) frissítőnek víz mellé mindig viszek energia géleket, valamint külön sót, amit 2 óránkét kb 1 kávéskanálnyi mennyiségben beviszek. Sokszor kisegített már a „gödrökből” a kóla, amit hétköznapokban nem fogyasztok rendszeresen. És általában kerülöm a túlzott cukor tartalmú ételeket. A kávét és a teát sem ízesítem.

A cukor manapság sajnos sok embernek az "élményt" és a "jó érzést" adja meg. Neked erre nincsen szükséged. Mik a legemlékezetesebb élményeid?

A természetben mindig feltöltődök, a bükk erdők a kedvenceim és a szép kilátást nyújtó sziklás bércek. Azt szokták mondani, hogy akik közel megy a természethez, az hozzá is közel jön.. Itt a vadakra gondolok, rendszeresen „ráijesztek” őzekre, szarvasokra, fácánokra de vaddisznókkal is szoktam találkozni. Tőlük tartok leginkább, illetve a medvéktől, de hozzájuk még nem volt szerencsém.

Volt egy eset, amikor Pápáról korán reggel futottam Bakonybélbe, és a Nagyteveli-víztározó mögötti nyílt füves területen még sötétben futottam fejlámpával. Amikor a rét közepén voltam aggasztó hangokat hallottam több irányból, vaddisznók röfögését! Hiába kerestem őket, nem láttam, csak hallottam, és csak reménykedtem, hogy nem felém csörtetnek éppen. A következő pár száz métert sprintelve futottam, hogy közben a hideg rázott, míg beértem ismét egy erdős részre… Hasonlót a párommail is átéltünk Ugod környékén, ahol szintén nem láttuk a vaddisznót csak hallottuk éppen, hogy felénk fut, de a végén irányt változtatott…

Amit igazán kellemetlennek mondanék, azok a vadászatok… Nyílván vannak általános érvényű vadászati időszakok, például szarvasbőgéskor, de sajnos a túrázók számára ez nem teljesen világos, hogy mikor és hol hajtják ezeket végre. Egy alkalommal a családdal sétáltunk Pápa-Tapolcafő környékén egy őszi hétköznap délután, és amint kiléptünk egy cserjésből, a vadászok idegesen integettek, hogy mit keresünk ott.

Amikor visszakérdeztem, hogy mégis honnan kellett volna tudnom, hogy éppen vadásznak, a válasz csak annyi volt: ”Ezt mindenki tudja!"

Szerencse, hogy azok olyan vadászok voltak, hogy csak arra lőttek, amit be tudtak azonosítani…

Jövőre és a közeljövőben mik a terveid? Verseny, túra, kihívás, ... ?

A jövőben is szeretném folytatni a különböző kihívásokon (pl. az 54-es) való részvételt, de csak olyanokon, ami összeegyeztethető a családdal és a munkával. Szeretnék még több ultramaraton távú terep futó versenyen is elindulni, például egyszer egyéniben szeretném lefutni az „Ultra Balatont” és elindulni egy 24 órás bajnokságon, valamint ha lehetőség adódik rá magas hegyi viszonyok között is kipróbálnám magam még. Ezeket próbálom fokozatosan beosztva elérni és teljesíteni, hogy hosszú távon fenntartható legyen a fizikai aktivitás.

Komoly célok és tervek. Mindehhez miben szeretnél fejlődni?

Gyakorlatilag mindig mindenben lehet és kell is fejlődni. Ezekhez a tevékenységekhez azonban 80%-ban mentálisan kell erősnek lenni. A mozgást addig szeretném folytatni, ameddig csak tudom és ezt úgy gondolom, ha továbbra is betartom a fokozatosság elvét és a változatosságot, az új utak keresését.

Van példaképed?

Gyakorlatilag nagyon sok embert motivált már eddig is a mozgás terén. Felsorolhatnék profi atlétákat, triatlonistákat, kerékpárosokat úszókat példaként akikről könyveket olvastam és nagy hatással voltak rám. Ilyen például az amerikai Scott Jurek ultrafutó ("Futni , enni, élni" vagy a "The North" című könyvei).

Igazi példaképként azonban azok az emberek vannak előttem, akiket személyesen ismerek, versenyeztem velük vagy ellenük, és maximálisan tudom értékelni, amiket elértek és ha találkozok velük mindig adnak egy új lendületet.  

Mik az értékek az életedben, mik az "álmaid"?

Inkább azt mondanám mi a legfontosabb az életben: család, szeretet, egészség. A családommal olyan helyen élni, ahol hegyek és vízpart (tó vagy tenger) található a közvetlen közelünkben. 

Mindenkitől kérek tanácsokat azok számára, akik edzenek, sportolnak, versenyeznek. Te mit osztanál meg velünk azoknak, akik szeretik az ilyen hosszabb/nehezebb/extrémebb kihívásokat?  

Mindig Önmagadhoz mérd magad!

Tudd, hogy mire vagy éppen képes, és maximum csak egy kicsivel próbáld meg azt túlszárnyalni.

Légy türelmes, mert a lépcsőt sem veszed hármasával!

Köszönöm a beszélgetést!